Vandana SINGH:
Feledés, egy utazás története

AZ EMLÉKEZET különös dolog. Nyolcvanhárom évig nem váltottam nemet. Nőnek születtem, egy békés és csendes világon; a gyerekkori emlékeim mégis zavarosak. Ez részben talán a képzeletem kudarca. Ma már, ebben a mostani korban oly nehéz elképzelni, hogy létezett valaha olyan zöld és nyugodt hely, mint amilyen Rámasztál volt, a burokvilágom. Az utolsó nagy burokvilágok közé tartozott, amelyek idővel sorban elpusztultak, így aztán a gyerekkori emlékeim közül sokat bemocskol az, ami utána következett: a szeretteim halála, a lángoló városok, Hirasor kultúra-gépezetének lassú, állhatatos terjeszkedése, ami a felismerhetetlenségig megváltoztatta a szülőhelyemet.

Mindezek miatt felnőtté válásomról szóló emlékeim töredékesek. Emlékszem a gyerekkori nevemre: Lilavati. Emlékszem azokra a félig élőlény, félig gépezet szörnyetegekre, a hajatikra, amint dülöngélve vonultak végig az utcákon, és zöldségszagú, forró leheletük felborzolta a hajamat. Egyes emlékképekre mintha szakadozott fátyol borulna. Így látom a meredek, függőleges kerteket, a leomló növényzetet, amott egy ismerős arc fehérük a sziklafalba vágott ablakban – és a háttérben a lezuhogó víz dalol. Aztán mindent füst homályosít el. Egy szobában vagyok, tűzoszlopok vesznek körül. A vöröslő fényben a Rámájana megtépázott lapjai szállnak, égő széleik felpöndörödnek, fekete csipkére hasonlítanak. Félig elkábulok a forróság és a füst miatt. Fémarcok csillognak előttem, a rémálmaim állandó szereplői. Mögöttük egy lángoló alak áll. A kezét széttárva rohan felém, de elesik, engem pedig felkapnak, és átvisznek a füstön. Álmaimban még manapság is látom azt a lángoló nőt, és néha azon töprengek, hogy ő volt-e az anyám.

Később menekültként éltem, először a Barana nevű világon, aztán pedig itt-ott, és ebből a korból nem maradtak említésre méltó emlékeim. Nevelőotthonok, szegénység, bebörtönzés egy lélektelen oktatási intézménybe – a túlélésért vívott mindennapos harc jelentéktelenségei. De akadtak olyan mozzanatok, amelyek mindörökre beleégtek az agyamba: az életem folyását megváltoztató, sorsdöntő pillanatok, mindegyik az átmeneti csomópontok összeesküvése, egymásba fűződő eseménysorok, amely azzá formáltak, aki vagyok. Ez nem kifogás a részemről, választhattam volna másik utat. De akkor nem tudtam, hogy van választásom.

Az első ezen pillanatok közül: amikor utoljára voltam nő, a saját életidőm szerint nagyjából kilencven évvel ezelőtt. Akkoriban Ilának neveztem magam, összevissza utazgattam a bolygók között. Személyszállító hajókon dolgoztam, és minden megállónál elszórtam a pénzemet italra, drogra, szórakozásra. A Vilásza bolygón találtam magam, egy gazdag és dekadens világon, ami a Samarin konglomerátum uralma alatt állt. Egy bárban ültem, a város mélyén, ahol mindig éjszaka volt, ahol a napfény csupán egy kölyökkori emlék, ahol a füstös levegőben dongók röpködnek százszámra, és ahol az erőszak az élet magától értetődő velejárója. Nem emlékszem, hogy kivel mentem oda, de a bárban hemzsegtek az emberek, a helyiek és a más világokról érkezettek egyaránt, valamint a mutánsok és a nakalcsik. Egy dongó zümmögött a fülembe, hétféle gyönyört ígért, amelyeket kifejezetten az én személyiségemre és testemre terveznek, ha átengedem a fél agyamat a Samarin Vállalatentitásnak. Lecsaptam a dongót; a tányéromba esett, szánalomra méltóan zümmögött, és mind gyengébben mozgatta a csápjait, mígnem működésképtelenné vált. Valahogy viccesnek találtam ezt, és a fejemet hátravetve, harsányan kacagtam.

Barna, vékony ujjaim körülívelték a poharamat. Az italomat már félig megittam, a pohár külsején kövér, lila csepp siklott lefelé. Az üvegfelületen fények és mozgó alakok tükröződtek, aztán váratlanul acél csillant.

Valaki felsikoltott, majd üveg csörömpölt, és ez a hang mintha az örökkévalóságig folytatódott volna. Körülnéztem, és azt láttam, hogy nem közönséges kocsmai verekedés tört ki. Begyűjtők támadtak. Emlékszem, felugrottam, hogy meneküljek. Emberek tolongtak körülöttem, aztán elzuhantam, és többen belém rúgtak vagy megtapostak a fejvesztett rohangálásában. Valahogy bemásztam az egyik asztal alá, ahol már kuporgott egy idegen, egy fekete hajú, sápadt arcú nő, akinek a szemében mintha zöld tűz lobogott volna. Rám nézett, kinyitotta a száját, és egyetlen szót mondott:

– Semmi…

Az egyik Begyűjtő elkapta. Ráfonta fémkezét a nyakára, és ollószerű száját a mellkasába mélyesztette. Mialatt a vérző nő kétségbeesetten vonaglott, a Begyűjtő egy számsorokkal teli, hosszú szót recsegett.

A nő egész testében megmerevedett, eltorzult arcára rádermedt az iszonyat. Zöld szeme ébernek tűnt, de szenvedő tekintet sugárzott belőle. Ekkor jöttem rá, hogy ő egy nakalcsi, egy bioszintetikus teremtmény, amit anyagép szült.

Ha meghallják az anyagépük nevét, a nakalcsik egyfajta katatón állapotba kerülnek, aminek neve: szunnyatá. Ezt követően gondolatban újra és újra átélik a név elhangzásának pillanatát. Miután a nakalcsik gyakorlatilag halhatatlanok – csak balesetben veszíthetik életüket, vagy ha megölik őket –, náluk a szunnyatá egyfajta köztes állapot az élet és a halál között. Ha egy nakalcsi belefárad a létezésbe, rendszerint elmegy az egyik papjukhoz, aki a teljes elfogadás és nyugalom állapotába hozza a jelentkezőt. Aztán kimondja az illető anyagépének nevét (ezeket a neveket csak a papok ismerik, és inkább meghalnak, de nem árulják el kívülállóknak), és a nakalcsi békességben létezhet az örökkévalóságig.

Az első generációs nakalcsik számára a szunnyatá visszafordíthatatlan.

Aztán arra is rádöbbentem, hogy a nő az ősrégiek közé tartozik, egyike azoknak a nakalcsiknak, akik segítettek az emberiségnek, hogy utat találjon a csillagokhoz.

És én tudtam, hogy a szunnyatá állapotába fagyott nő a hátralévő napjainak minden egyes pillanatában azt fogja érezni, hogy a Begyűjtő fojtogatja. Nem csoda hát, hogy a semmit, vagyis a halált kérte tőlem. Tudta, hogy a Begyűjtők érte jöttek, tudta, hogy mit fognak tenni vele. Emlékszem, arra gondoltam abban a látszólag időtlen pillanatban, amit csak a rémület képes megteremteni, hogy valakinek meg kellene ölnie a szerencsétlen nőt. A támadók nyilvánvalóan miatta törtek be a bárba.

De újabb meglepődéssel vegyes szörnyűség várt rám: a Begyűjtő felém fordult, mialatt megpróbáltam átmászni egy másik asztal alá, mert azt reméltem, hogy ott nagyobb biztonságban leszek. A Begyűjtő elkapott, a padlóhoz szegezett, hosszú, hajlékony csápjaival végigtapogatta a testemet, megalázott emberi és női mivoltomban egyaránt. A könnyeim és a vérem fátylán át a saját, miniatűr tükörképem százait láttam azokban a fekete, összetett szemekben, amelyekből nemcsak a primitív Begyűjtő nézett rám, hanem az őt irányító teremtmény is. Ez a valaki nem elégedett meg azzal, hogy a rémek megtalálták a célpontjukat. Kiéhezett vadállatként táplálkozott egy ártatlan néző rémületével. Az ő számára csupán egy idegen voltam, egy húsdarab, ami rángatózott és nyöszörgött kínjában. Aztán látni véltem a gyerekkori emlékeimben megörökített, lángoló asszonyt, mintha ott állt volna a Begyűjtő mögött. Ez a halál – mondtam magamnak, és megkönnyebbültem. De a Begyűjtő megkímélte az életemet, amikor már tényleg csak hajszál választott el a haláltól, és odament a következőnek kiszemelt áldozatához.

Nem tudom, hogy hány embert öltek és csonkítottak meg azon az éjszakán. A nakalcsi nőt magukkal vitték. Emlékszem, az esetet követő, fájdalommal és rémálmokkal teli hónapokban azt kívántam, bárcsak meghalnék.

De éltem, bár nem találtam örömöt az életben. Az elmém állandóan vadul kavargott, ez elől nem találtam más menekvést, mint egy játékot, amit én találtam ki magamnak. Elképzeltem, hogy megkeresem azokat, akik felelősek a Begyűjtők támadásáért, és megölöm őket. Megkeresem és megölöm őket. Gondolatban számtalanszor kézre kerítettem a tetteseket, majd ezer és ezer különféle módon végeztem velük. Aztán egy idő után már nem játék volt.

Átköltöztem egy másik bolygóra, a nememet is megváltoztattam, és onnantól köztesként éltem. Az évek folyamán mind jobban átalakíttattam a testemet: a puha, sérülékeny húst könyörtelenül kicseréltettem korallimplantátumokra, amelyek saját páncéllal vontak be. Az emberek megborzongtak, amikor megláttak. Bolygóközi nyomozó lettem, jelentéktelen szabálysértési és csalási ügyeket oldottam meg a gazdagok és romlottak szolgálatában, közben pedig készültem, egyre csak készültem.

Már a kezdet kezdetén gyanítottam, hogy az ember, aki felelős a Begyűjtők támadásaiért, amelyek egész bolygókat tartottak rettegésben a Samarin-korszakban, nem más, mint a Samarin Vállalatentitás ura és irányítója: Hirasor. A bizonyíték megszerzése sok évbe telt, sokak áldozatos munkája kellett hozzá, de végül meglett. Ugyanakkor semmit sem tehettünk, mert Hirasor minden más embernél nagyobb hatalmat birtokolt. A képeit ott lehetett látni mindenütt: a vállig érő, sötét hajjal keretezett vékony, arisztokratikus arcot, a sóvár szempárt, a hímzett selyemgallért, a gomblyukba dugott rózsát. Idővel kiderült róla, hogy van egy magánmúzeuma, amelyben a szunnyatába és örökös szenvedésbe dermedt, első generációs nakalcsikat tárolja. Hirasor a kín ínyence volt.

De számomra ő világok pusztítója volt. Egyszer már megölt engem azzal, hogy megsemmisítette a burokvilágomat. Rámasztál a legendás burokvilágok közé tartozott. A természetes és mesterséges égitestek füzére hatalmas gyűrűként vette körül az Agni csillagot. Az ottani életünk, a tanaink, a törvényeink egy ősi indiai eposzon, a Rámájanán alapultak, azon örök mesék egyikén, amelyek a verseikbe sűrítve hordozzák az esszenciáját annak, hogy mit jelent embernek lenni. Aztán a Samarin előbb beszivárgott, támadást indított és pusztított, majd végrehajtotta azt, amit ők „újjáépítésinek neveztek. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Rámájana sokszínűsége és szépsége helyére egy végtelenül leegyszerűsített, cukros kulturális mátrixot állítottak, amely az emberi természet sötétségéből és kicsinyességéből merített. A Rámasztált darabokra bontotta és szétfoszlatta a Samarin nevű monokulturális gépezet. Én kevésbé szenvedtem, mint a honfitársaim, gyermek voltam még, így a Samarin nem tartott igényt az agyamra. Menekültként nőttem fel, egyik lakott világról a másikra költöztem, és hiába próbáltam új otthont találni. Ezen világok átlagos lakói sosem hallottak még a Rámájana eposzról, sem semmi másról, ami oly fontos és jelentőségteljes volt nekem az elvesztett életemben. Leírhatatlan magányomban csak azzal védekezhettem, hogy úgy viselkedtem, mint ők, azt tettem, amit ők normálisnak tartottak. Amikor a Begyűjtők megrohanták azt a bárt, már azt a divatos, rideg és elidegenedett életet éltem, amelyet a Samarin által uralt kultúrákban a létezés egyetlen helyes módjának gondoltak.

Hirasor olyan hatalommal bírt, hogy a honfitársaim ráragasztották a nevet: Tízfejű Rávana, aki nem más, mint a Rámájanábán szereplő démon. A történet vége felé Ráma, a főhős megpróbálja megölni Rávanát. Sorban levágja a fejeit, de mindegyik visszanő. Nagyjából ehhez hasonlóan, valahányszor egy rivális vállalatnak vagy egy-egy független társadalom polgárainak sikerült megsemmisíteniük a Samarin valamelyik vállalatát, a helyén azonnal megjelent egy másik. A konglomerátum és maga Hirasor az elpusztíthatatlanságuk révén már-már mítosszá váltak.

Én meg akartam találni Hirasor titkos gyenge pontját, ahogyan Ráma teszi az eposzban. „Lőj nyilat a köldökébe!” – ezt mondják neki. Rávana erejének középpontja a köldöke. Amikor Ráma megteszi, a rettenetes démon végre meghal.

Ám a Samarin, és vele együtt Hirasor az én közreműködésem nélkül is hanyatlott. Egy leleményesen megtervezett agymegosztó vírus epileptikus állapotba taszította a Samarin ügyfél-rabszolgáit, több millió embert. Ezt követően a Nagylelkűség Rt. (valószínűleg ez fejlesztette ki a vírust) megerősödött és felemelkedett, míg a Samarin Entitás fokozatosan széthullott. A darabjait más vállalatok vásárolták fel – az adatokat kínzással szerezték meg –, aztán agymosást hajtottak végre, míg végül a Samarin név majd mindenki számára csupán egy borzongással kísért, homályos emlék lett.

De Hirasor életben maradt. Elég gazdag volt ahhoz, hogy megszökjön az igazságszolgáltatás elől. A hírcsatornákon gyakran megjelent a halálhíre, és dokumentumfilmet forgattak róla, de idővel az emberek elfelejtették. Más dolgok kötötték le a figyelmüket, például a Hetorr világainak felfedezése és az idegen fajokkal vívott háborúkról szóló hírek.

„Add fel!” – mondták azon kevesek, akikben megbíztam annyira, hogy beszéltem nekik a célomról. – „Felejtsd el Hirasort, és kezdj el élni!”

De csakis az akadályozott meg abban, hogy megöljem magam, hogy meg akartam találni Hirasort. Valahányszor kinyitottam az aktáját, valahányszor megláttam a fényképét, és belenéztem a szemébe, eszembe jutott a Begyűjtő. Eszembe jutott a lángoló asszony. Dacára mindannak az átalakító műtétnek, amelyen a testem átesett, az a régi seb továbbra is fájt. Megkeresem és megölöm. Tudtam, hogy csak azután lelhetem meg a nyugalmat.

Többet tudtam Hirasorról, mint bárki más, de így is elég kevés volt.

Szerette az abszintot és a rózsákat.

Az emlékezete tökéletes volt.

Kényesen ügyelt a megjelenésére: minden hajszál a helyén, a körmök gondosan manikűrözve, a jellegzetes, apró fülbevalók pontosan a fülcimpák közepén. A ruhái okosférgek selyméből készültek.

Nem akadt más bizalmasa, mint a testőreinek parancsnoka, egy Suvarna nevű nakalcsi nő, egy két lábon járó fegyver, aki egyben Hirasor szeretője is volt. Hirasor verseket írt hozzá, amelyekben egyszerre szerepeltek három külön nyelv lírai szavai, ezenfelül szadista képi világukról és hangulatukról híresültek el.

Az idők folyamán megöltem Hirasor három magas rangú alkalmazottját, hogy megtudjam az azonosítószámát. Nem sokra mentem vele, vagy legalábbis, akkor még azt hittem.

Hirasor a hanyatlásának évei alatt elvesztette a Begyűjtő egységeit. Megtaláltuk három búvóhelyét, és megsemmisítettük a forrásait. Hűséges híveinek száma folyamatosan apadt, mígnem csak egyvalaki maradt mellette – Suvarna –, és mégsem tudtam elkapni. Jóllehet szétzúzott életekkel szegélyezett, véres ösvényt hagyott maga mögött, különféle aljas trükkökkel és fegyver használatával mindig megszökött előlem.

Vérrel írt üzeneteket hagyott nekem.

Ez néha egy város vagy egy bolygó neve volt. Odamentem, és – jócskán megkésve – találtam egy másik nevet, aminek betűit holttestekből rakta ki. Ő és én bonyolult, nagyszabású játszmát játszottunk a lakott világokon, és mindig ő vezetett. Az univerzum egyre kevésbé figyelt ránk. Magányos színészek voltunk egy óriási színpadon, és a közönség figyelmét más, sokkal nagyobb léptékű szörnyűségek kötötték le.

Egy idő után modern kori Rámának láttam magam. A Rámájana eposzban Ráma herceg feleségét, Szítát elrabolja Rávana, a tízfejű démon. A köztiszteletben álló Ráma herceg gond nélkül felállít egy hadsereget emberekből és állatokból, majd követi Rávanát a birodalmába.

Én nem voltam herceg. De Hirasor elrabolta tőlem az egész világomat, ugyanúgy, ahogyan Rávana elrabolta Szítát. Nem támaszthattam fel sem a régi Rámasztált, sem a gyermekkoromat, de megölhettem Hirasort. Rámával szemben nekem egyedül kellett boldogulnom.

Utazási adatokat és feljegyzéseket böngésztem. Jelentéktelen zsoldosokat vesztegettem meg, akik üzleti kapcsolatban álltak Hirasor embereivel; szemtanúkat hajtottam fel, akik jelen voltak valamelyik erőszakorgiánál. Megpróbáltam Hirasor fejével gondolkodni, megpróbáltam a cipőjében járni, és mindvégig azon töprengtem: mi lesz a következő húzása? Csak akkor aludtam, amikor már nem tudtam megállni a lábamon.

Volt egy visszatérő rémálmon: végre ott állok Hirasor előtt. Nyílvesszőt küldök a köldökébe, miközben összeroskad, rávetem magam, és mindkét kezemmel torkon ragadom. Biztosan tudom, hogy haldoklik, de aztán az arca változni kezd, ismerős vonások jelennek meg rajta, átalakul az én arcommá. És érzem a kezét a torkomon.

Ilyenkor verejtékben úszva ébredtem fel, és tudtam, hogy a végén csak egyikünk maradhat életben: vagy ő, vagy én. De ehhez először meg kellett találnom őt. Megszállottan dolgoztam, bolygóról bolygóra, városról városra követtem, mindig egy lépéssel lemaradva.

Aztán váratlanul a nyom kihűlt. Folytattam a keresést, szétküldtem az ügynökeimet. Nem találtak semmit. Napokon át csak gondolkodtam, fel és alá járkáltam a szobámban. Mire vár Hirasor? Mire készül?

Ebbe a tétlen várakozással töltött ürességbe belépett valami, amire nem számítottam. Okot kaptam arra, hogy éljek, és ennek az oknak nem volt semmi köze Hirasorhoz. Úgy hívták: Dhanu.

Dhanu urbanológus volt, akinek egy alkalommal elvégeztem egy kisebb munkát. Az alacsony, harcias, elszánt nő copfba fonva viselte őszülő, fekete haját. Tény, ami tény, pocsék munkát végeztem, és magyarázatot követelt.

– Egy sokkal fontosabb ügy foglalkoztat – csattantam fel gorombán, mert azt akartam, hogy tűnjön el az irodámból és az életemből.

– Mondja el! – kérte, azzal leült, feszülten várt, és részben gúnyosan, részben kíváncsian nézett rám. Így hát megtettem.

Dhanu és én szeretők lettünk. Valahogy utat talált magának a lelkemet és a testemet borító páncélzaton. Résekre és illesztésekre bukkant, eleven húsra, ami még emlékezett a gyengéd érintésre, sérülékeny régiókra, amelyeket még nem égettem ki magamból.

Íme, egy emléktöredék:

Az ágyon fekszünk az én elhanyagolt szobámban. A keskeny ablakon holdfény sugárzik be, odakint valakik hangosan veszekszenek, a levegőben a folyó édeskés vegyszerszaga terjeng – a halott folyóé, ami széttárt karhoz hasonlóan öleli körül ezt a névtelen, mocskos várost. Dhanu egy árnyék, egy ezüsttel szegélyezett kísértet, a majdnem teljes sötétség idegenné változtatja. Ez valamiért nagyon zavar, ezért fordítok rajta, hogy a fény az arcára vetüljön. Nem tudom, hogy ő milyennek lát engem. Nem tudom, hogy mi vagyok. Évek óta Vikram a nevem, de ez semmit sem jelent számomra.

– Mondj el egy titkot! – kéri Dhanu. – Magadról valamit, amit senki sem tud.

Összeszedem magam, leereszkedem mellé, és a mennyezetet bámulom. Nem tudom, mit mondjak neki, de akaratom ellenére kibukik belőlem:

– Meg akarok halni… – Jómagam is meglepődöm, mert az utóbbi időben nem gondoltam a halálra. De ettől még igaz. És egyben nem igaz, mert azt akarom, hogy ez a pillanat a végtelenbe nyúljon. Az örökkévalóságig látni akarom azt, ahogy a Jagos hold fénye ezüstösre festi Dhanu haját, és azt, ahogyan néz rám, amikor kimondom: hosszasan, bánatosan és meglepődés nélkül. Mondani akar valamit, de megelőzöm: – Te jössz!

– Elmondom, hogy mit szeretnék minden másnál jobban – feleli rövid hallgatás után.

– Szeretném tudni, hogy milyen valaki másnak lenni. Emlékszem, kisgyerekkoromban egyszer ott álltam az erkélyen az anyámmal, és a legkáprázatosabb tűzijátékot néztük, amit valaha láttam. Boldoggá tett. Felnéztem az anyámra, hogy lássam, neki is tetszik-e, és azzal szembesültem, hogy sír. Ekkor jöttem rá, hogy másfajta ember, mint amilyen én vagyok, hogy ő más, valahol mélyen idegen számomra. Azóta keresem a másságot. Tudni akarom, milyen érzés fának lenni, okosféregnek, és mindenekfelett: mesterséges teremtménynek. Mint amilyenek a nakalcsik vagy a tudatvárosok. El tudod képzelni, hogy egy ilyen entitás milyennek látja az univerzumot?

Egész éjszaka beszélgettünk. Megtanított arra, amit ő tudott a nakalcsikról, a tudatvárosokról, a vállalatentitásokról és az anyagépekről – különösen a halálhoz kötődő szertartásaikról, mert engem az érdekelt a legjobban. A beszélgetés alatt ráébredtem, hogy nem vagyok több, mint mások halálának hordozója, és talán ezért keresem a saját végzetemet. Valamikor az éjszaka folyamán Dhanu megtanította nekem azt a dalt, amivel a nakalcsik köszöntik a semmit, a fogalmaik szerinti halált. Ő egy nakalcsi paptól tanulta meg, aki haldoklott, és azt akarta, hogy valaki sorolja el neki a szavakat. Nem tettem úgy, mintha értettem volna azokat a tanokat és mítoszokat, amelyeket a papok találtak ki a semmi köré, ami számomra a működésképtelenség visszafordíthatatlan állapota, a halál, ami mindannyiunkért eljön. Sem a semmi és a szunnyatá közötti, filozófiai különbségeket. Dhanu megpróbálta elmagyarázni:

– Ha elmész a szunnyatába, azon elmélkedsz, amit a nakalcsik úgy neveznek: a Folyó.

Ezt nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy a Létezés Kozmikus Áradata. Ha a semmibe mész úgy, hogy az Utolsó Dal ott visszhangzik a fejedben, akkor te leszel a Folyó. Többé nem különülsz el tőle… eggyé válsz vele. Te magad leszel a Folyó. Érted?

Nem, nem értettem. „Ne törődj vele!”, mondta Dhanu, és rám nevetett. Kimondta az Utolsó Dal szavait, belesuttogta a holdfényes éjszakába.

A dalnak kellemes dallama és üteme volt. Arra szolgált, hogy az elfogadás és a békesség állapotába ringassa a haldokló nakalcsit. Nem tudom, hogy miért, de könnyek szöktek a szembe, miután a hajnal szürke, szórt fényénél elismételtem a szavakat:

Sánti. Semmi ke ágaman, na duk na dard… Ott feküdtem Dhanu mellett, néztem, hogy kibontatlan haja úgy terül szét a párnán, akár a tengeri hínár, és egy nyugodt helyen találtam magam, mintha megakadtam volna két lélegzetvétel között. Hirasor nem azon az ösvényen járt, amelyen Dhanu és én sétáltunk.

Visszatekintve már látom, hogyan ágaztak le az ösvények az életem átmeneti csomópontjairól. Minden egyes fordulópontnál mindig több út nyújtózott előttem, nem csupán egy. Íme, az út, amelyet választottam: Elkísértem Dhanut az egyik urbanológiai expedíciójára. Egy haldokló tudatváros mélyén jártunk, a Murra nevű, tönkretett bolygón. Dhanu ekkor kapott lehetőséget első ízben arra, hogy felfedezze a galaxis legkorábbi tudatvárosainak egyikét.

Dhanu több szinttel alattam próbálta megmenteni azt, ami megmaradt a város elméjéből. A város minden feljegyzett történelmi és kulturális ismeretanyaga, a létezésről szóló elmélkedései ott hevertek szétszórva a lenti barlangi sötétségben. A lakóit evakuálták, mi több, még láttam az utolsó hajókat, néhány távolodó fényfoltot a Murra északi kontinensének kopár hegyei fölé boruló, vörös égbolton. A legmagasabb épületen álltam, a repülőnk mellett, és a rombolórobotokat kerestem a tekintetemmel. Újra és újra megláttam, hogy a távolban felröppen egy apró, sötét pont, aztán lezúdul a magasból, és ahol becsapódik a városba, ott parányi tűzlabda ragyog fel rövid időre. Körös-körül vékony füstoszlopok kanyarogtak felfelé, de oda még nem lőttek, ahol én várakoztam.

Aztán elvesztettem Dhanu jelét.

Az eget fürkészve megláttam a robotokat, és gyorsan belevetettem magamat a város szívébe vezető, barlangszerű járatokba. Két szinttel lejjebb a karkötőm sípolással jelezte, hogy Dhanu hatótávolságon belül van.

– Minden rendben, Vikram – válaszolta aggodalmas érdeklődésemre, és izgatottan lihegett. – Lejjebb kellett ereszkednem, hogy megtaláljam a többi adatbankot. Ez itt egyike a legrégebbi tudatvárosoknak! A városember csatolók még most is működnek! Rácsatlakozom az egyikre, hogy beszéljek vele. Menj fel nyugodtan! Ígérem, csak néhány percig maradok.

Amikor felelevenítem magamban azt a pillanatot, eszembe jut, hogy mit tehettem volna. Lemehettem volna oda, ahol Dhanu volt, vagy rábeszélhettem volna, hogy hagyjon ott mindent, és jöjjön fel. Vagy lehettem volna óvatosabb is felfelé menet, és akkor nem tévedtem volna el.

De eltévedtem. Egy helyen rossz irányba fordultam, és készültem ugyan visszafordulni (a repülőnk jele megnyugtatóan villogott a karkötőmön, és irányjelzőként szolgált), de valami – a kíváncsiság vagy a végzet – arra késztetett, hogy továbbmenjek.

Óriási üregben találtam magam, aminek a levegőjében vér és hidrogén-peroxid szaga szállongott, és amit szabályos időközönként kéklő villanások világítottak meg egy-egy pillanatra, mintha villámok csapkodtak volna valahol a közelben. Megláttam egy ősrégi anyagép óriási testét. Rég elhanyagolt eresztékeiből olajos folyadék csöpögött, vaskos karjaival céltalanul kapkodott a levegőbe a méheinek szétzúzott maradványai felett. Öreg volt már, sok idő telt el azóta, hogy utoljára életet adott egy nakalcsinak. Mialatt döbbenten bámultam őt, rájöttem (azon képek alapján, amiket Dhanu mutatott a régi mesterséges lényekről), hogy valószínűleg egy első generációs anyagépre bukkantam. Egy felbecsülhetetlen értékű műkincsre, amit ki tudja, honnan hoztak ide, hogy aztán a város kiürítésekor a sorsára hagyjanak. És most a tébolyult város megsemmisítette, a semmibe taszította.

Hirtelen ötlettől vezérelve odamentem hozzá, és kimondtam a békesség szavait:

Sánti. Semmi ke ágaman, na duk na dard…

Béke. Ha eljő a semmi, nem lesz bánat, sem fájdalom…

Szinte azonnal megbántam, hogy engedtem a késztetésnek, mert amint elhallgattam, az anyagép sorolni kezdte a gyermekei nevét, a halál-szertartásának első részeként. A létezése utolsó pillanataiban azt hitte rólam, hogy nakalcsi pap vagyok. Nem tudom, mi vett rá, hogy ott maradjak. Volt valami igéző abban fémes csengésű hangban és a halál közelségében. Egy kicsit talán haragudtam Dhanura, amiért késett, mert egyesülni akart a várossal egy kölcsönös megismerés-orgiában. A jele mindenesetre megnyugtató rendszerességgel villant fel a karkötőmön.

Aztán meghallottam, hogy az anyagép kimondja a nevet, ami többet jelentett számomra magánál az életnél is: Hirasor.

A halálom percéig emlékezni fogok arra a pillanatra: az anyagép recsegő hangjára, a távolból hallatszó tompa dörrenésekre, a padló rázkódására, az átható szagokra, a sötétségre, a ritmikus, kék villanásokra.

És mindeközben tisztán, akár a harangszó, a név – vagy inkább Hirasor numerikus azonosítója. Mindannyian kaptunk azonosítót, rögtön a megszületésünk után, és azon kevesek közé tartoztam, akik ismerték Hirasorét. De azt sosem gyanítottam róla, hogy nakalcsi.

Részben a nakalcsi tanok és történelem miatt, mivel sosem nyert megerősítést, hogy a nakalcsik között akadtak komolyabb bűnözők. Őket eredetileg arra találták ki, hogy legyen, aki szelíden elterelgeti az emberiséget a csillagok felé. Noha a nakalcsik nagy felemelkedése jóval a Samarin kora előtt zajlott le, a tudatos lényekről szóló viták megelőzték őket. Ezek révén az emberekkel egyenrangú bánásmódban részesültek, így aztán egyedül az azonosítószámból nem tudhattam meg semmit. A nakalcsik megjelenése vagy a viselkedése sem utalt a kilétükre, mert kiharcolták maguknak, hogy rendelkezhessenek valamennyi emberi érzéssel (vagy, ha a papjaiknak hinni lehet, annál is többel). Manapság mi, emberek is annyira kibővítjük és felfejlesztjük magunkat, hogy az emberek és a nakalcsik közötti működési különbségek rendkívül kicsik – de fontosak. Számomra a különbség a bosszú lehetőségét jelentette.

Megtudtam hát, hogy Hirasor egy első generációs nakalcsi.

Ezért kellett várnom. Ezért nem mehettem le, hogy megkeressem Dhanut, ezért nem törődtem a karkötőmön villogó vészjelzéssel. Meg kellett várnom, hogy az anyagép kimondja a saját nevét.

Végül kimondta: Ekadri-samajada-janini; a betűk között számok is voltak, amelyek összeadva egy prímszámot adtak.

Aztán otthagytam az anyagépet, hogy békességben haljon meg. Távoztam, közben újra és újra elismételtem a nevét – ami onnantól kezdve a Szó lett számomra –, nehogy elfelejtsem. A padló hevesen rángatózott és remegett a lábam alatt, és valahol felettem magányos sziréna üvöltött. Nekitántorodtam a járat rozsdás fémfalának, és eszembe jutott Dhanu.

Talpra álltam, és elindultam visszafelé. Bárcsak azt mondhatnám, hogy leereszkedtem a város beleibe, szembeszállva mindennel, hogy megkeressem és megmentsem őt! De nem tettem. Addig mentem lefelé, amíg a lezuhogó törmelék dübörgése megállított. A jelzés továbbra is villogott a karkötőmön, de Dhanu nem válaszolt a hívásomra.

Valahol messze alattam megremegett a föld, majd szél támadt a roskadozó folyosón, láthatatlan ujjaival felborzolta a hajamat. Érezni véltem, hogy Dhanu lélegzete is belevegyül a haldokló város leheletébe, mert a tudata szétválaszthatatlanul egybefonódott a házigazdájáéval. De miközben visszafordultam, és elindultam a felszín felé, tudtam, hogy valójában azért hagyom a sorsára, mert én vagyok az egyetlen teremtmény, akinek megvan az eszköze ahhoz, hogy végezzen Hirasorral. Ezért nem kockáztathattam az életemet.

Az alagút mennyezete omladozni kezdett. Futásnak eredtem, és jobbra-balra kanyarogva igyekeztem kitérni a lezúduló törmelék elől. Hamarosan kirontottam a járatból, és beugrottam a repülőnkbe. Mialatt felszálltam, három rombolórobot vette célba pontosan azt a helyet, ahol az előbb a gépem állt. Nem maradt időm arra, hogy aktiváljam a védelmi rendszert. Hatalmas tűzlabda fúvódott fel pont alattam. Éreztem a forróságát, mialatt felfelé irányítottam a légörvényekben hánykolódó gépet. Fent, a hűvös magasban észrevettem, hogy vér csorog végig a jobb karomon. A vállamban fájdalmat éreztem, benéztem, és ezernyi tüzet láttam. A képzeletem életre keltette a gyorsan kialakuló és ugyanolyan gyorsan eltűnő, ragyogó alakzatokat. Szörnyetegek. És végül egy, a karját széttárva tartó, lángoló nő.

A Rámájanábán Ráma mindennel szembeszáll, hogy visszaszerezze Szítát, a feleségét Rávanától, a démontól. De a történet vége felé a saját ostobasága miatt elveszíti őt. Eltaszítja magától, száműzi, és a birodalma kormányzásának feladatába temetkezik.

Ez az egész, a háború, a legyilkolt hősök – a semmiért történt!

Az eposz legmeghatóbb jelenete az, amikor Ráma az erdőben letérdel Szíta elé, bocsánatért könyörög, és arra kéri a nőt, hogy menjen vissza hozzá. Szíta megbocsát neki, de nem tartozik Rámához, soha nem is tartozott. Az anyját szólítja, a Földet; nagy hasadék nyílik a talajban, és Szíta hazatér.

Az Ezer Elemzésben többféle nézet szerepel arról, hogy Szítának mi a jelentősége. Egyesek szerint azt jelképezi, amit elvesztettünk. Egy darabig úgy gondoltam, hogy Szíta számomra a világom, a gyerekkorom. Rámának láttam magam, hadsereget teremtettem, hogy visszavágjak – nem a visszaszerezhetetlen dolgokért, hanem a túlélés esélyéért. A nyomozótársaim sorban elhagytak. Magányosan vadásztam Hirasorra, és egy idő után többé nem kerestem párhuzamokat. Dhanut sosem tekintettem Szítának, az biztos.

Dhanu az volt, aki fel kellett áldoznom annak érdekében, hogy elkaphassam Hirasort, hogy megmenthessem Szítát. Dhanu egyébként sem tartozott hozzám soha, ezt mondogattam magamnak. Bármikor feljöhetett volna a város mélyéből; a mesterséges teremtmények iránti megszállottsága miatt veszett oda. Néha haragudtam rá, néha pedig, amikor a hold ezüstös fényében fürdő hajára gondoltam, hangosan zokogtam. Mialatt ismét Hirasor nyomába eredtem, olykor eszembe jutott Dhanu, és azon töprengtem, hogy mit élhetett át az utolsó pillanataiban. Látta az univerzumot a haldokló város szemén át? Megkapta az epifániáját?

De a sajnálkozásra nem sok időt szánhattam. Az egész életem leszűkült egyetlen dologra, hogy megtaláljam Hirasort. Ügynököket béreltem fel és küldtem szét, hogy szitálják át a hegyeket lehetséges nyomok után kutatva. Újra felvettem a kapcsolatot bűnöző informátorokkal, alakoskodással, pénzzel vagy fenyegetéssel adatokat szedtem ki a szemtanúkból. Éjszakánként magányosan, álmatlanul feküdtem az ágyamban, és azon gondolkodtam, hogy mit fogok csinálni, amikor végre elkapom Hirasort. Sokszor elképzeltem, hogy hányféle módszerrel fogom megkínozni, hogy aztán, amikor a legjobban szenved, kimondjam az anyagépe nevét, és ezzel mindörökre a szunnyatába zárjam.

Hirasor két éven át nem hallatott magáról. De aztán az egyik ügynököm rábukkant a nyomára, amit ezúttal – különös módon – nem borított vér. Egyetlen kisebb, művészien megrendezett erőszakorgia sem tanúskodott Hirasor hollétéről. Nem kaptam a kezembe más bizonyítékot, csupán egy utaslistát, amely szerint két hónappal korábban a Gridhrakúta nevű bolygóra utazott.

Azonnal elrepültem a Gridhrakútára. Hirasor egyenesen a Leh buddhista kolostorba ment, és meg sem próbálta eltüntetni a nyomait. Azt gyanítottam, hogy csapdát állított nekem, de felkerestem a kolostort. Ott aztán nem csekély meglepődéssel és haraggal szembesültem azzal, hogy elment onnan.

Egy idősebb szerzetes elmondta, hogy igen, Hirasor járt itt. „Mit csinált, amíg itt tartózkodott?” „Semmi különöset, csak sétálgatott a kertben, és olvasgatott a könyvtárban.” „Hol van most?”

– Arra kért, mondjam el önnek, hogy elment a Feledésre – válaszolta a szerzetes, és kíváncsian fürkészte az arcomat. – De mi lenne, ha itt maradna egy darabig, mielőtt folytatja az útját? Felesleges sietnie. Hirasor már nem menekül. Mi lenne, ha sétálna egyet a kertben, és letenne valamennyit a terhéből?

A szerzetesek megengedték, hogy átkutassam a környéket és az épületet, de nem találtam Hirasor nyomát. Fontolóra vettem, hogy talán valóban elment a Feledésre, egy bolygóra, amiről gyakorlatilag csak annyit tudtam, hogy bár a lakható bolygók közé tartozik, pokoli viszonyok uralkodnak rajta. Nem láttam semmi értelmét annak, hogy Hirasor éppen oda utazott.

Mialatt azon töprengtem, hogy mit csináljak, rövid sétára indultam a kertbe a Csituri nevű szerzetessel. Meséltem neki egy keveset magamról és a célomról, cserébe elmondta, hogy valaha ő is egy azóta már megsemmisült burokvilágon élt, amit úgy hívtak: Gilgames.

Kétségkívül volt valami varázslatos abban a helyben, mert tovább maradtam, mint eredetileg akartam. A hegyoldalba vágott teraszokon zöldellő kertekben hihetetlen nyugalom és békesség uralkodott. A közeli vízesések miatt az édes illatú levegőben párafoszlányok lebegtek. A mohával lepett kőfák között fakó virágfüzérek himbálóztak. Az idők folyamán a Rámasztállal kapcsolatos emlékeim elhalványultak, de ezen a helyen újult erővel támadtak fel. Séta közben Csituri megpróbált rávenni, hogy maradjak, hogy ne hajszoljam tovább az igazságomat. Ősrégi, indiai meséket mondott, hogy meggyőzzön, még a Rámájanára is hivatkozott.

– Hát nem látja – kérdezte megfontoltan –, hogy csak amikor Ráma megfeledkezik a benne lévő istenségről, csak amikor megfeledkezik arról, hogy ő Visnu avatárja, csak akkor cselekszik ostobán? Mikor vagyunk gonoszak, ha nem akkor, amikor nem veszünk tudomást az igaz természetünkről?

– Megfeledkezik arról, hogy a történetben nem Ráma a gonosztevő, hanem Rávana – válaszoltam ridegen. – Ha a gonoszról akar beszélni, akkor róla beszéljen!

– De Paren – válaszolta azon a néven szólítva engem, amit a bemutatkozáskor mondtam neki –, nem az szerepel a maga elemzéseiben, hogy az eposz nem csupán egy régi hőstörténet, hogy a nagy csata valójában belső csata…

Furcsán lépkedett mellettem, mintha sompolygott volna, úgy beszélt, mintha valami nagy titkot osztott volna meg velem, ennek ellenére elsőre megnyerőnek találtam a modorát. Jószerével csak suttogott. Gyanítottam, hogy sokat szenvedett, mielőtt megérkezett a kolostorba. Ám egy idő után ellenszenvesnek találtam őt.

Mert számomra ez az időszak – hasonlóan ahhoz, amikor Dhanuval éltem – csupán átmeneti szünet volt, arra kellett, hogy összeszedjem magam, mielőtt folytatom a nyomozást. Nem érdekeltek az erkölcsökről szóló elméleti eszmefuttatások. Csituri ezt nem értette meg. Hirasor ott sétált az orra előtt, pontosan abban a kertben – Hirasor, aki ugyanúgy tönkretette az ő világát, mint az enyémet –, és nem tett semmit.

Befejeztem a Feledés bolygóval kapcsolatos kutatásaimat, és felkészültem az utazásra. Nem egykönnyen lehetett megközelíteni, mivel csak egyetlen telep létezett rajta, és csak egy kisebb tudományos kutatóhajó járt arrafelé eléggé nagy időközönként. A távozásom napján Csituri ismét győzködött, ha adjam fel, ne hajszoljam tovább Hirasort. A megszokott, ravasz módján tette ezt – elmesélt egy történetet.

Ezúttal egy ősrégi, buddhista tanmesét, ami egy Ungali-mál nevű gyilkosról szólt. Ungali-mál közönséges útonálló volt Buddha idejében, egy olyan elvetemült alak, hogy a nyakláncra fűzve hordta az áldozatai ujjait. Sok embert megtámadott, és ezek közül Buddha volt az egyetlen, aki nem félt a haláltól, aki üres kézzel, szenvtelenül nézett szembe a rablógyilkossal. Ungali-mál végül, mindannak ellenére, ami volt, buddhista szerzetes és nagy tanító lett.

– Ha most arról próbál meggyőzni, hogy Hirasor szent lett – válaszoltam a fogaimat csikorgatva –, akkor nagyon naivnak hisz. Hirasor még most is az az ember, aki milliókat mészárolt le, és megszámlálhatatlanul sok világot pusztított el. Nem úszhatja meg büntetlenül.

– Nem ez volt a tanmesém lényege – felelte szomorúan Csituri, én pedig örültem, hogy többé nem kell bámulnom a képét.

 

Sokan azt mondják, hogy a Feledés egy újabb szó a pokolra. Ezt a jószerével lakhatatlan, sivár világot valaha Dílásza néven ismerték, és valamiért terraformálásra alkalmasnak ítélték. Azok a remények rég szétfoszlottak. A lakható zónák is sivatagokban terültek el, ahol heves porviharok tomboltak, és minden helyi létforma primitív volt – baktériumok, algák, túl ellenségesek ahhoz, hogy együtt éljenek az emberekkel.

De mindez még nem szolgál magyarázattal arra, hogy a Feledés bolygó miért maga a pokol. Azzal érdemelte ki a nevét, hogy mindazok, akik huzamosabb ideig tartózkodnak rajta, megtébolyodnak.

A folyamat feledékenységgel és nyelvbotlásokkal kezdődik, aztán következik az indokolatlan rettegés, végül a csend. A mentőcsapatok tagjai, akik elsőnek figyelték meg a korai telepeseket (embereket és nakalcsikat egyaránt), csak találgatni tudták, hogy a betegek miért járkálnak ide-oda látszólag teljesen céltalanul, miért hanyagolják el magukat, miért mormolnak ismeretlen nyelven, miért reagálnak olyan dolgokra, amiket rajtuk kívül senki sem lát. A második stádiumban a betegek üvöltöttek és zokogtak, és összevissza rohangáltak, hogy elmeneküljenek egy szörnyű, láthatatlan ellenség elől. Ekkor néha még reagáltak, ha a nevüket hallották; odanéztek, ha szóltak nekik, és a homlokukat ráncolták, mintha próbáltak volna visszaemlékezni arra, hogy kik ők valójában. Néha az ápolók karjába dőltek, és rettenetes, szívszaggató zokogással sírtak. Az utolsó stádiumban a hallgatás és a bezárkózás következett. Ebben az állapotukban a betegek minden látszat szerint elfelejtették, hogy kik voltak valaha. Nem reagáltak a nevükre, nem hajtottak végre utasításokat. A szemükből eltűnt az értelem minden fénye, míg a lábukkal bonyolult ábrákat rajzoltak a padlóra.

A bolygóról mindössze három áldozatot vittek el. A második stádiumban voltak, és őrült erővel ellenálltak. Ketten hamarosan végeztek magukkal. A harmadik rövidesen elérte az utolsó stádiumot, és egyszerűen meghalt, noha a teste egészséges volt. A boncolás során aztán kiderült, hogy az agya bizarrul átstrukturálódott – amire a tudósok azóta sem találtak magyarázatot.

Bizonyos idő elteltével a Feledésen működő eredeti telepből nem maradt más, csak a kutatóközpont, ahol a még élő betegeket őrizték. A szabályok szerint száztíz helyi napnál tovább senki sem maradhatott a Feledésen. Ezt követően a legtöbben kezdték elveszíteni az eszüket, bár néhány ritka esetben húsz nap is elég volt.

Természetesen léteztek elméletek. Az egyik szerint nanoorganizmusokat tartalmazó, illékony vegyületek okozták a betegséget, amelyek lassan áradtak a talajból, bejutottak mindenhová, és úgy hatottak az emberi szervezetre, mint a pszichotróp drogok. A másik elgondolás úgy szólt, hogy a kopár hegyek alacsony frekvenciájú hanghullámokat bocsátottak ki, amelyek megzavarták a test működését. A harmadik elmélet szerint a radioaktív háttérsugárzás néha felerősödött egy-egy pillanatra, és ez okozta a bajt. Ám ezen elgondolások egyikére sem sikerült bizonyítékot találni. A Feledés rejtély maradt.

Végül én is megérkeztem a Feledésre, ami tökéletes helyszínül szolgált a végső összecsapáshoz. A kupolaváros javarészben üres volt, a kihalt épületek az egykori telepesek összetört reményeinek komor tanúiként álltak. Az őrülteket egy poros udvar köré emelt, egyszerű épületben őrizték. Az itt dolgozó ápolók és őrök ingerlékenyek és rosszkedvűek voltak, alig várták már az egy hét múlva esedékes váltást. A maroknyi tudós lehangoltnak és zárkózottnak tűnt. Senki nem akart szóba állni velem, annak dacára, hogy egy gazdag filantróp képviselőjének adtam ki magam, aki állításom szerint azt fontolgatta, hogy jelentős adománnyal járul hozzá a Feledésen folyó kutatások sikeréhez. Mindenkiből hiányzott az életerő és a lelkesedés, mintha valamennyien kábítószer hatása alatt álltak volna. A megérkezésem után néhány órával én is érezni kezdtem egyfajta levertséget, és rövid időszakokra többször eluralkodott rajtam az idegesség vagy a paranoia. Az orvos, aki megvizsgált, borúlátó volt.

– Maga azok közé tartozik, akik hamar összeomlanak itt – jelentette ki a vézna, komor, pókszerű alak nem minden káröröm nélkül. – Ez a bolygó szörnyű hely, egyeseket hamarabb terít le, mint másokat. Tűnjön el innen, különben hamarosan közéjük fog tartozni!

Hosszú, vékony ujjúval a mögötte lévő megfigyelőablakra mutatott. Volt valami hátborzongató abban, ahogy ott állt, és az őrülteket figyelve aprólékos részletességgel leírta nekem az iszonyatos betegség egyes szakaszait. A betegek – nők és férfiak egyaránt, a legtöbben félmeztelenül – céltalanul bolyongtak az udvaron, érthetetlen szavakat mormoltak, és ábrákat rajzoltak a porba a lábukkal. Néhányan szüntelenül jajongtak, a mellkasukat püfölték az öklükkel, mások a ruhájukat tépdesték. Megint mások hallgatagon üldögéltek a földön, és teljesen kifejezéstelen tekintetüket maguk elé szegezték. Az az érzésem támadt, hogy a fájdalmuk és a zavarodottságuk valahogyan hozzám kötődik, hogy a bánatuk lassan rám is átragad, a hatalmába kerít. A porba rajzolt ábrák (a kutatók számtalan vitájának témái) szinte értelmet nyertek számomra, mintha szavak lettek volna egy olyan nyelven, amelyet valaha ismertem, de elfelejtettem. Megborzongtam, és elfordultam, hogy másfelé nézzek. Az orvosnak igaza volt. Magam is éreztem, hogy nem maradhatok itt sokáig.

Ám amikor visszanéztem, megláttam Hirasort.

Egy, a belső falban lévő ajtón lépett be az udvarra. A magas férfi most egy kicsit csoszogva járt. Leült egy üres padra, és a betegeket nézte. Nem láttam tisztán az arcát, de a kihívó járásmódot, a fennhéjázó testtartást nem lehetett eltéveszteni. A szívem felgyorsulva dübörgött.

– Az ott a másik látogatónk – közölte az orvos, amikor észrevette, hogy összerezzenek. – Azt állítja, hogy a betegeink érdeklik, de szerintem neki is megvannak a maga problémái.

Nem adott bővebb magyarázatot. Hirasor egy darabig ott üldögélt, aztán a két kezét felfelé mozdítva valamilyen kézjelet mutatott, amit én nem ismertem, majd elhagyta az udvart, és az ajtó bezárult mögötte.

Visszatértem a szobának nevezett cellámba, hogy megtervezzem a következő lépésemet.

Nehezemre esett tisztán gondolkodni. Vér, bosszú, gyilkosság, Hirasor áldozatainak szenvedése, a nyomozással töltött évek, hogy a megszállottságom miatt lemondtam a szerelemről és az életről – ilyen gondolatok kavarogtak az elmémben. Amikor lehunytam a szememet, Hirasor arcát láttam, vagy a Begyűjtő hegyes fogakkal teli száját. Amikor kinyitottam, a rideg, fojtogatóan szűkös szobát láttam, valamint a tetőablakon át a kupola felett szállongó, sárga porfelhőt. A levegőben por és égett műanyag szaga terjengett. Ekkorra már rájöttem, hogy Hirasor bölcsen választott. Nem tudhattam, hogy őt, a nakalcsit (és abból is a szívósabbikat) milyen mértékben befolyásolja a hely, ő viszont biztosra vehette, hogy a körülmények engem hátrányosan érintenek.

Másnap üzenetet kaptam tőle, egy hangfelvételt. Megadta, hogy hol van a szobája, és azt mondta, tudassam vele, mikor megyek, mert nem akarja, hogy amikor találkozunk, Suvarna a környéken legyen.

Azzal zárta az üzenetet: „Hozd a fegyvereidet!”

 

Ez a legutolsó emléktöredék, ez él a legfrissebben az elmémben.

Napokig vártam. Megbeszéltünk Hirasorral egy találkozót, de aztán lemondta, mert Suvarna váratlanul visszatért a szálláshelyükre. Hozzám hasonlóan Hirasor is azt akarta, hogy a végső összecsapásnál csak mi ketten legyünk jelen. Néha feltámadt bennem a gyanú, hogy játszik velem, hogy óvatosabbnak kellene lennem, és rá kellene vennem valakit, hogy kémkedjen Hirasor után, de az idő aligha felelt meg arra, hogy nyomozósdit játsszak.

Úgy éreztem méltónak, hogy a végén ne legyen trükközés és bujkálás. Csak ő és én, szemtől szemben.

Abban viszont nem kételkedtem, hogy ki akar fárasztani. Nyugtalanul feküdtem a szobámban, fejgörcsök és rémálmok gyötörtek. Minden hangra összerezzentem, és égő szemű szörnyetegeknek láttam az ablakon túl táncoló porördögöket.

Hirasor és én így vártunk – akár az egymástól eltiltott szerelmesek – az utolsó találkozásra.

Aztán értesített, hogy mehetek.

 

Holtom napjáig emlékezni fogok arra az utazásra:

Páncéllemezekkel borított testem és minden fegyverrendszerem készen állt. A fejemben tompa fájdalom lüktetett a lépéseim ütemére. Mialatt átvágtam a telepen, a többi lakó mintha lebegett volna, akár a szellemek. Mindent vörös szín árnyalt, mintha maga a világ berozsdásodott volna. A lépcsőkön a Feledés finom pora csikorgott a talpam alatt. Aztán ott álltam az ajtó előtt, rajta egy fehér négyzet. A gömbölyű, szemre emlékeztető letapogató alaposan átvizsgált, és az ajtó csendben kinyílt.

Egyszerűen berendezett szobába érkeztem. Az egyik alacsony kanapén egy nő ült. Fekete haja hullámokban omlott a vállára. A jobb lábát átvetette a balon, acélhegyben végződő ujjait összefonta a térde felett. A molyok szeméhez hasonló, összetett szeme fémes, szürke színben játszott. Gyors pillantást vetett a hátam mögé, és az ajtó bezárult.

– Üdvözlöm, Suvarna! – mondtam az első döbbent pillanat után, olyan nyugodtan, ahogyan csak tudtam. – Hol van Hirasor?

– Kint – felelte kurtán. – Elcsíptem a neked küldött üzeneteit. Az utolsót én küldtem.

Ott álltam előtte, és bár uralkodtam magamon, gondolatban elátkoztam magam az ostobaságomért. Suvarna azzal a nakalcsi szemével éberen követte minden mozdulatomat, az izmaim összes rándulását.

– Nekem Hirasorral van dolgom – jelentettem ki. Elszántam magam arra, nem hagyom, hogy a nő beálljon közém és Hirasor közé. De azt is tudtam, hogy nehéz lesz megölni.

– Azt hiszem, nem érted – felelte, és felállt. Lenyűgöző látványt nyújtott, csupa fog és izom volt, de így is gyönyörű.

– Lehet, hogy ez neked és neki csupán egy játszma – mondta –, de az én munkám az, hogy életben tartsam őt. Ha te nem kergetted volna, nem ugráltunk volna bolygóról bolygóra. Nem találta volna meg ezt az átokverte helyet. Itt az idő, hogy vége legyen a játéknak, Vikram, vagy most éppen mi a neved.

Érzékeltem, hogy feléled, ahogyan egy gyilkos fegyver éled fel, amikor megtalálja a célpontot. Elködösült agyam mélyén felderengett a gondolat, hogy Suvarna talán Hirasor testvére, talán ugyanaz az anyagép szülte őket.

Kimondtam a Szót.

– Mi van? – kérdezte Suvarna, és felkacagott. – Azt hiszed, hogy ilyen zagyvaságokkal el tudod terelni a figyelmemet?

Ezek szerint semmit sem jelentett neki. Hirtelen felemelte a mutatóujját.

A következő pillanatban a riasztórendszerem koordinátákat és röppályákat üvöltött a fülembe. Éppen csak sikerült félreszökkennem, és mögöttem a fal megfeketedett a forróságtól.

Emlékeztem rá, hogy Suvarna szeret játszadozni az áldozataival.

– Bárcsak nyugton hagytál volna minket! – mondta, és továbbra is éberen figyelt. – Hirasor most már öreg és kielégült. Nem vágyik másra, mint hogy békén hagyják, és én is ezt akarom.

– Ne gyere nekem azzal, hogy megöregedett! – válaszoltam zihálva. – Tudom, hogy Hirasor nakalcsi. Még évszázadokig élhet.

Meglepetten bámult rám, egy pillanatra még azt a tökéletes száját is nyitva felejtette.

Ráköptem egy szájdárdát, de egy szempillantás alatt összekapta magát, és egy lángcsóvával megsemmisítette a felé repülő lövedéket, ami füstölögve hullott a padlóra.

– Hogyan jöttél rá? – kérdezte aztán.

Mielőtt felelhettem volna, kinyílt mögötte az ajtó. Igazi rémületet olvastam le az arcáról, amikor Hirasor belépett a helyiségbe.

Kissé csoszogva járt, de büszkén kihúzta magát, mint Rávana, a tízfejű.

– Kifelé! – szólt rá Suvarna; néhány hosszú lépéssel a férfi mellett termett, közben mindvégig szemmel tartott engem. – Majd én elbánok vele!

Hirasor vegytiszta gyűlölettel nézett rá, és felmordult:

– Hadd vívjam meg én a csatáimat, rendben?

Egy pillanatra egymás szemébe néztek, és azonnal megértettem, hogy akármi volt közöttük a múltban, mára megkeseredett. Inkább csak megszokásból és szükségből maradtak együtt, semmint a szenvedély miatt. Gyűlölték egymást, és mégsem tudtak elszakadni.

Miközben haragosan fürkészték egymást (Suvarna a fél szemével ekkor is engem figyelt), gondosan tanulmányoztam Hirasort. Most, hogy közelről láttam, megdöbbentem a megjelenésén. Hogy elhagyta magát! Valaha kényesen ügyelt a külsejére, de ebből nem maradt más, csak a hímzett galléros selyeming. A haja kócos és zsíros volt, az agarak pofájára emlékeztető vékony, arisztokratikus arcát sebek és zúzódások borították. Sötét szemében különös fény izzott, és mintha egy ketrecből nézett volna ki. Emlékeztem erre a szempárra – ezzel meredt rám az a Begyűjtő. Mialatt arra vártam, hogy elkaphassam végre, csendesen elsuttogtam a Szót.

Hirasor felém fordult, és felém nyújtotta a karját, hogy megmutassa: üres a keze.

– Meg akarok halni – mondta –, még itt sem tudok megszabadulni a… nem bírom tovább. Az emlékezetem tökéletes. Mindenre emlékszem, amit valaha tettem, akár ébren vagyok, akár alszom. Nem vágyom másra, csak a halálra… és azt akarom, hogy te végezz velem.

– Nem! Nem! – tiltakozott Suvarna. – Ne mondj ilyeneket! Nem hagyom, hogy megöljenek! – Karon ragadta Hirasort, és megpróbálta elhúzni, aztán amikor ismét megszólalt, a hangja rikácsolássá torzult: – Ne hagyd, hogy megöljön! Ha meghalsz, egyedül maradok!

– Suvarna azt hiszi, hogy idővel jobb lesz – folytatta Hirasor, a nővel nem törődve. – De én azt akarom, hogy vége legyen. Jobban vágyom erre, mint bármi másra. Nincs egyetlen békés pillanatom. Hatszor próbáltam megölni magam, de Suvarna mind a hatszor megakadályozott benne. – A nő felé fordult, és hozzátette: – Szegény, bolond Suvarna… mindannyian egyedül vagyunk. Ezúttal nem hagyom, hogy közbeavatkozz. Menj el, és hagyj meghalni!

Hirtelen hatalmas erővel eltaszította magától a nőt, aki átrepült a szobán, nekivágódott a falnak, lezuhant a padlóra, aztán a szemét tágra nyitva, döbbenten meredt Hirasorra.

– Én nem a halált szánom neked – mondtam, és közelebb mentem. – A halál túl jó volna neked, Hirasor.

Előrelendítettem páncélos kezemet, és torkon ragadtam. Csak állt ott előttem, nem állt ellen. Várt. Egy pillanatig azt hittem, hogy abban a régi álomban vagyok, és egymást torkát fogjuk szorongatni az idők végezetéig, de tudtam, hogy ez a valóság. Zavaros szemével könyörögve nézett rám, a halálért könyörgött. Egész testében remegett. Belevájtam a karmaimat a nyakába, és megéreztem a lüktetését annak a gépezetnek, ami ő volt. Felkészültem, hogy félholtra szaggassam, és kimondjam a Szót, amivel örökös pokolra ítélem.

– Siess, kérlek! – nyögte fuldokolva, mert nem értette, hogy mit akarok adni neki.

Nem tudtam megtenni. Ez a szánalmas lény… Hirasor, világok pusztítója! Nem tudtam ellenfélnek tekinteni. Csak undorodtam tőle.

Amúgy meg, máris a pokolban volt, a közreműködésem nélkül is.

Szétnyitottam az ujjaimat, és leengedtem a kezemet.

– Hát akkor, élj! – förmedtem rá dühösen, és az ajtó felé hátráltam.

Hirasor felhördült, és tágra nyitotta a szemét. Vékony hangú, szívszaggató jajongásba kezdett, a körmével kaparta az arcát és a fejét. Suvarna – rólam teljesen megfeledkezve – talpra állt, egy szempillantás alatt a férfi mellett termett, és köré fonta hosszú karját.

– Most már biztonságban vagy – búgta halkan, Hirasor hajába dugva vörös ajkát. – Őt majd később elintézem. Senki sem vehet el tőlem téged.

– Engedj elmenni, Suvarna! – kérte zokogva Hirasor. – Hagyj itt a Feledésen! Hagyj magamra!

És mialatt kínok között vergődve vonaglott, Suvarna hangosan és tisztán kimondta.

Kimondta a Szót, ami egy rémült pillanatomban kicsúszott a számon.

Hirasor egész testében elernyedt a nő karjában, a szeméből mérhetetlen iszonyat sugárzott. Suvarna odébb vitte, és óvatosan ráfektette a kanapéra. Én pedig tudtam, hogy Suvarna mostantól nem lesz egyedül. Mindig ott lesz neki a folyamatosan szenvedő Hirasor, gondoskodhat róla élete végéig.

Egyetlen lövést adtam le, Hirasor mellkasára célozva. Suvarna összeroskadt, sikított és átkozódott. Mialatt a szétroncsolt testben lassan, de biztosan kihunyt Hirasor tudata, elmondtam a távozás szavait.

– Sánti. Semmi ke ágaman na duk na dard…

És kisétáltam a szobából.

 

Hirasor megszabadult a kínjaitól, de mi lett velem, a férfi-nővel, aki száz álnéven élt, és ezek között nem szerepelt a Ráma név? A végén elúszott előlem az igazi győzelem, és elvesztettem az életcélomat. Kísértést éreztem, hogy ott maradjak, hogy ott éljek az őrültek között, és hagyjam, hogy az agyam széthulljon, de az orvosok és az őrök nem engedték. Azt hitték, hogy Suvarna ölte meg Hirasort. Eszükbe sem jutott, hogy közöm lehet a bűncselekményhez, mindenesetre a tény, hogy gyilkosság történt, elég volt ahhoz, hogy csomagolni küldjék az idegent, és felrakják az első kompra, ami elhagyta a Feledést.

Az első adandó alkalommal átszálltam egy utasszállítóra, ami számos lakott világnál megállt. Arra gondoltam, hogy visszatérek az utolsó lakhelyemre, a Manaus bolygóra. Ám amikor eljött a perc, hogy kiszálljak, nem tudtam rávenni magam, hogy megtegyem.

Azóta is a hajón élek, arra várva, hogy feltámadjon bennem a késztetés (ha feltámad valaha) arra, hogy rálépjek egy bolygó földjére, és új életet kezdjek. Az, amit a korábbi életemnek nevezek, az én személyes Rámájanám, apró foszlányokban tér vissza hozzám, vagy mint egy könyv kitépett, lángoló, szélfútta lapjai. Mint a porba rajzolt ábrák, félig-meddig ismerős szavak egy olyan nyelven, amit valaha ismertem, de mára elfelejtettem.

Íme, néhány dolog, amit felfedeztem magamról:

Nincs örömöm az életben. Nem szeretek semmit, különösen nem az abszintot és a rózsákat.

Meg akarok halni. De egy furcsa, ismeretlen lendület életben tart. A világ dolgait súlyosnak érzem, az idő folyását lassúnak.

A lángoló nő ma is gyakran megjelenik a rémálmaimban. Néha azt álmodom, hogy Dhanu ismer egy mantrát, ami békét hozhat a lelkemnek, és őt keresem egy haldokló város alagútjaiban. A falak roskadoznak körülöttem, és sehol sem találom őt. Hirasorral sosem álmodom, legfeljebb úgy, hogy érezni vélem a jelenlétét valahol a tudatom mögött, mintha egy második szempár lenne ott, egy halovány szellem, egy emlék. A Rámájana szerint Rávana valaha jó ember volt, mielőtt áldozatául esett a büszkeségének, és letévedt az útjáról. Ha a legendának hinni lehet, valahol egy elhagyatott bolygón van egy barlang, amelyben az első generációs nakalcsik másolatai rejtőznek. Ha beléjük botlanék, megtalálnám közöttük Hirasor másolatát, amint ott fekszik egy jéghideg kripta mélyén, és csak álmodik, és ártatlan, akár egy gyermek?

Az utóbbi időben néha felelevenítem magamban a Hirasorral való találkozásom utolsó, megrázó és felemelő pillanatait. Lelőttem a Rávanámat, ezt mondogatom magamnak, és próbálom átitatni az elmémet a győzelem érzésével, dacára annak, hogy az igazi bosszú lehetősége elveszett számomra. De már nem igazán tudom, hogy mit jelentenek ezek a szavak: bosszú, győzelem. Mindezek ellenére van valami szilárdság abban a pillanatban – ugyanolyan tapinthatónak érzem, mint egy kulcsot, amit a kezemben tartok. Hogy miféle ajtókat nyit ki, azt nem tudom, bár abban biztos vagyok, hogy egyik mögött sem Szíta vár rám. De arról árulkodik, hogy valahol léteznek ajtók, és nekem talán ennyi is elég.

Szente Mihály fordítása

Vandana SINGH

Indiai származású SF-szerző, aki jelenleg az Egyesült Államokban él. Egyetemi oktatói munkája jól megfér az írással. Első novelláját, a „The Room on the Roof”-ot 2002-ben publikálta, és azóta is jobbára a rövidebb műfajra koncentrál, eltekintve két vékonyka gyerekkönyvtől, illetve egy pár önálló kötetben megjelent kisregénytől. Munkáit több díjra jelölték már, köztük a Brit SF-re és a Tiptree-re. Gyűjteményes novelláskötete, a The Woman Who Thought She Was a Planet and Other Stories 2008-ban látott napvilágot. Magyarul most olvasható először.